Szülővárosa, Gyergyószentmiklós csapatában már nagyon fiatalon, aztán gyergyóiként Csíkszeredában, székelyként Galacon és Románia válogatottjában, majd újra Gyergyószentmiklóson: Góga Attila mindenhol kiérdemelte, hogy mezén viselhette a csapatkapitánynak járó C betűt. Kivívta csapattársai, az ellenfelek, és azok szurkolóinak is a tiszteletét. A kapitány most már edzőként segíti a Gyergyói Hoki Klubot.
Egy sikerekkel teli játékospályafutás után közel két hónapja dolgozol edzőként, hogyan látod most a jégkorongot?
Amíg játszottam az inkább fizikailag volt megterhelő, most pedig a szellemi szempontból nagyobb a feladat. Addig csak a saját feladatomat kellett elvégeznem, mások utasításait követve. Voltak jó edzőim, s voltak, akik nagyon sok jégkorongot tudtak, de nem tudták átadni azt, a kommunikáció nem ment nekik. A kommunikáció az egyik dolog amiben sokat kell fejlődjek én is.
Érzem a késztetést, hogy ugyanúgy menjek be az öltözőbe a korábbi játékostársaim közé, mintha semmi sem történt volna, de a helyzet most mást kér. Nagyon sokat beszélgetek velük, főként a hátvédekkel, egyéni „meetingjeink” vannak, de ezek főként szakmai jellegűek. Nincs az már, hogy leülünk egy sör mellé, és dumálunk egyet csak úgy, arról, hogy hol volt, ki mit csinált a családjával szabadidejében. Meg kell ezt még szokjam, kell egy idő, míg teljesen átállok az új szerepkörre.
Magát a játékot is másként látom most. Korábban ültem, most állok a padon. Amíg játékos vagy nem is tudod igazából követni a játékot, míg a padon ülsz igyekszel kifújni magad, visszaszerezni az erőt és fókuszálni a következő cserére. Most, edzőként végig követnem kell, hogy mi történik. Nekem a hátvédekkel kell foglalkoznom, azaz nem is annyira azt nézem, hogy épp hol van a korong, hanem a hátvédeket, hogy ki hogy mozog. 7 hátvéddel tudunk menni minden meccsen, és a helyzettől függően tudjuk variálni a felállásokat, improvizálni ha épp azt követeli a játék.
Zolival meccsek előtt elemezve az ellenfelet eldöntjük, hogy melyik csatársor ellen melyik bekkpárt küldjük be, figyelek, hogy ez így történjen. Közben nézem az ellenfél padját is, ki áll fel, ki készül cserére, hogy azonnal reagálni tudjunk ha kell. Ezek apró de fontos szakmai dolgok, és nem ördöngösek. Jól tud működni, ha a két edző jól tud együtt dolgozni – és köztünk megvan az összhang.
Azt is mondhatom, most úgy látom a meccset mint egy sakkjátszmát. Előre kell látni a lépéseket, felismerni a lehetőségeket, és ha az ellenfél változtat készen kell lenni a változtatásra.
Az elmúlt harminc évben biztosan te vagy a gyergyószentmiklósi jégkorong legsikeresebb karriert elért személyisége, de talán az egész gyergyói hokitörténelemre igaz ez. Kívülről úgy tűnik, egy szépen ívelő, zökkenőktől mentes pályafutás a tiéd, sorban elért sikerekkel. Te is így éled meg ezt?
Az tény, hogy sok mindent elértem, de zökkenőmentesnek nem mondanám. Gyergyószentmiklósról indulva, és a HC Csíkszeredához kerülve azt éreztem, a legjobb helyen vagyok. Mol Ligát nyertünk, minden esély megvolt, hogy sokáig sikeresek legyünk. Aztán egy év múlva egyik napról a másikra közölték, hogy vége nincs pénz, megszűnik a csapat. Ez volt az első nagy törés az életemben. Innen kényszerből mentem Brassóba, amely még nem az a csapat volt ami ma. Pályájuk sem volt, öregfiúk játszottak ott, akik között sok korábbi HC játékos kapott lehetőséget.
Aztán egy év múlva rendeződtek a viszonyok Csíkszeredában, és visszatérhettem oda, a Sportklubhoz. Következett öt nagyszerű év, egy remek csapatban Mol Liga győzelemmel ott is, zsinórban nyertük a bajnokságokat, kupákat. Minden szép volt de ott is jött az újabb törés. Elfogyott a pénz, megroppant a klub, és akit tudott más csapatot keresett magának. Akkor távozott Vaclav Novak a Ferencvároshoz, Becze Tihamér Miskolcra, én pedig pár társammal együtt Galacra. Galac kényszerhelyzet volt, ugyanúgy, mint korábban Brassó, de lényegesen jobb körülményekkel. Az az igazság, hogy nagyon jó csapat jött ott össze két bajnoki címet nyertünk egymás után. Előtte Galac sosem volt bajnok.
És akkor újra hazatértél
Érdekes az élet: ahol egy ajtó kezd becsukódni, ott egy másik megnyílik. Kerestem én is a hazatérést, hiszen közben itthon már családom volt, megszülettek a fiaim, akikkel akkor nagyon kevés időt tudtam együtt tölteni. A galaci Mol Ligás szezon után kezdtek érkezni a pletykák, hogy Gyergyószentmiklóson új támogatók érkeznek a csapathoz, javulnak a kilátások. Jött a megkeresés: ha el tudom intézni, hogy szezon közben hazaengedjenek, szívesen látnak a Progymnál. Így történt, és akkor jött haza Nagy Csaba is Brassóból. Az a számomra csonka itthoni szezon nem volt egy siker, de utána minden megváltozott.
Balázs Attila és a további új támogatók nagyobb szerepet vállaltak, létrejött a Gyergyói Hoki Klub, teljesen más lehetőségek nyíltak meg. Erste Ligás csapatunk lett. Kiváló játékosok érkeztek, Pavel Vorobjev, Dmitrij Pesztunov, vagy Denisz Jezsov is például, jó volt velük együtt játszani. Érkezett Mikael Tisel edző is, ami kiemelkedően fontos lépés volt, vele olyan teljesítményt tudtunk elérni, ami magasra tette a lécet a vezetőknek és nekünk, a csapatnak is.
Korábban Csíkszeredában és Galacon ugyan a trófeák szempontjából sikeresebb volt a karrierem, de egyéni teljesítményem tekintetében úgy gondolom ez az elmúlt két év volt pályafutásom csúcsa. Ezt Tisell mesternek köszönhetem. Addigi szezonjaim során egyszer értem el 25 pontot a MOL Ligában, most pedig 36 és 28 pont volt a statisztikám.
Első szezonunkban a Debrecennel vívott negyeddöntő elvesztése nagyon rosszul érintett, talán még mindig nem tudtuk megemészteni. Nagyon kicsin múlt. Azonban egy év múlva ebből tanulva és jobb kapusteljesítménnyel ez a kicsi különbség a mi oldalunkra állt, legyőztük Brassót, az elődöntőbe jutottunk. Kár, hogy a járvány miatt ekkor lezárult a szezon.
A siker után Malcolm Cameron megkapta a jutalmát, ő folytathatta edzőként a csapatnál, de a nyáron a száraz felkészítést már én irányítottam az ő utasításai szerint. Ekkor kóstoltam bele az edzői munkába. A jégen már ő vette át a munkát. Voltak jobb felkészülések az évek során, és ez meg is látszott a magyarországi turnénkon. Nem tudtunk eredményesek lenni, Az is igaz, hogy nagyon szokatlan körülmények közt indult a szezon, 14 nap alatt kellett 7 meccset játszani, ami emberfeletti teljesítményt kért és közben jöttek a sérülések is. Azonban mindenki látta: változtatni kellett. Szilassy Zoltán lett az edzőnk és elindult a csapat újjáépítése. Sok munka vár még ránk.
Te pedig másodedző lettél Szilassy Zoltán mellett, és bejelentetted, hogy lezárult a játékos pályafutásod. De térjünk vissza a karriered elejére. Miért is távoztál te annak idején Gyergyószentmiklósról?
Nos, akkoriban a gyergyószentmiklósi körülmények nem voltak jók. Igazból félig, vagy talán nagyobb mértékben amatőr volt a csapat, délelőtt munkába jártak a játékosok, délután edzésre. Így nem lehetett nagy sikereket elérni. Nagy eredmény volt, amikor 2002-ben az elődöntőben le tudtuk győzni a Sportklubot és döntőt játszottunk a Steauával. De ezt nem követték újabb sikerek.
Én úgy éreztem akkor, hogy magasabb szinten is tudok bizonyítani. Korábban már volt egy fél szezonom, amikor a Sportklubnál játszottam Gál Csabával együtt kölcsönben, és valóban jól is szerepeltem, nagyon közel álltunk a bajnokság megnyeréséhez. Hívtak, hogy maradjak, de akkor még az itthoni folytatás mellett döntöttem. Amikor azonban több év múlva a HC Csíkszereda ajánlata megérkezett igent mondtam. Csató Imre hívott elsősorban, naki a későbbiekben is sokat köszönhettem, és kifizettek értem egy nagyon tisztességes árat a Progymnak. Emiatt is volt, hogy elfogadtam a lehetőséget, mert nem akartam volna, hogy ingyen „ellopjon” egy klub a nevelőegyesületemtől.
Persze, a Progym sorsát továbbra is követtem, tartottam a kapcsolatokat, hiszen Csíkszereda közel volt, amikor szabad időm volt itthon voltam, évente többször játszottam Gyergyó ellen. Sajnos ahogy az ezüstérem után nem lett folytonosság, úgy a MOL Liga első szezonja után is volt itt egy nagy törés amikor minden visszaesett. Ha akkor ez nincs, nem most kellene csapatot építenünk, már komoly múlt lenne a gyergyószentmiklósi csapat mögött.
És még korábbra visszalépve, miként emlékszel junior, ifi korodra?
Amikor elsősök voltunk jöttek a tanárok akkori szokás szerint toborozni az iskolába. Nekem akkor már volt egy év előnyöm, mert az apám a jégpályán dolgozott, s már óvodásként feltettek a jégre. Kémenes Csaba volt az edző akinél kezdtem, és ő végigkísérte a csapatot junior korunkig. Emlékszem, 100-an kezdtük, a végére két sorunk maradt azzal nyertünk junior bajnokságot, ami nagy szó volt akkor. Laczkó Attila volt a bekktársam, Cherghizan Emil, György István, Péter Elemér elől. Ez volt a sorunk. Akkor indult újra a felnőtt csapat, a junior korból „kiöregedett” 77-78-as korosztályra alapozva, és hazahívták Gergely Leheléket, akik akkor Sepsiszentgyörgyön játszottak.
16 éves koromtól már Basilidesz Csaba edző felhívott a felnőttekhez valakit pótolni. Onnan pedig már rendszeresen a felnőtt kerethez tartoztam. A körülmények, edzésmódszerek meg se közelítették azt, ami ma van, de rengeteget dolgoztunk Basilidesz Csabával és később Kémenes Balázzsal is. Nem volt könnyű ott helytállni, hiszen hirtelen nőttem meg, és hiányoztak az izmok a csontokról, de volt ambícióm, nagyon sokat dolgoztam, és szép lassan elértem amit ilyen szempontból kellett. Az, hogy már olyan fiatalon a nagyokkal kellett a ritmust felvennem sokat segített a későbbi pályafutásom során.
A pályafutásod során biztosan voltak olyan emlékezetes meccsek, amiket nem felejtesz sosem...
Hát a legelső mindenképpen az a sorozat, amikor a Progymmal legyőztük az elődöntőben a Sportklubot: felejthetetlen persze az a meccs, amikor 2-0-re nyertünk Csíkszeredában Farkas Csaba és Koós Tibor góljával és döntőbe jutottunk. Aztán jöttek és a Steaua elleni döntő hazai meccsei, az telt ház, hangulat...
Az egyik meccsen a legjobb játékosnak járó különdíjat is én kaptam. Gólt lőttem Radu Viorelnek.
A következő emlékezetes mérkőzés pedig amikor Csíkszeredában játszottam és megnyertük a számomra első bajnoki címet. Később még több bajnoki címet nyertem, de az első az ami igazán felejthetetlen.
Még volt egy döntő mérkőzés, szintén a Sportklubnál, amikor 4-4-nél betaláltam és az én gólommal nyertük meg a trófeát Brassó ellen.
Na és még van egy: 19 éves voltam, amikor behívtak a felnőtt válogatottba, és felkészülési meccset játszottunk itthon, Gyergyószentmiklóson a Progymmal. Az első sorban kaptam helyet Timaru, Cazacu, Nicolescu és Dimache voltak a társaim. Abban az időben a külföldi hokiról semmit nem tudtunk, számunkra ők voltak a legnagyobb sztárok, akik sorozatban nyerték a bajnokságokat, és akikhez hasonlítani szerettünk volna. Az valami hihetetlen volt.
Aligha van arra példa a hazai hokiban, hogy egy játékos, ahol csak megfordul mindenhol megkapja a C betűt. Te mindenhol kapitány voltál...
Igen, s részben megtiszteltetés érezni, hogy felnéznek rám, részben komoly felelősség is. Van, ahol a klubvezetés nevezi ki a kapitányt, van, hogy a csapat választ. Nekem mindkettőben volt részem. Itthon is csapatkapitány voltam, később a Sportklubnál szezon közben kaptam meg a kinevezést. Papp Szabolcs viselte addig a C betűt, amikor a vezetőség úgy döntött, hogy egy sikertelenebb időszak után nekem, egy alig egy éve odakerült gyergyóinak adja ezt. Kínos volt Szabival szemben de megbeszéltük, nem volt harag később köztünk. A következő szezon előtt én kértem, hogy szavazzon a csapat, fontosnak tartottam, hogy érezzem a támogatást, hogy nem csak azért fogadnak el, mert föléjük helyeztek. Őszintén meglepett a szavazás eredménye, megmutatta, hogy a csapat is velem volt. Megerősített abban, hogy jó amit teszek, ahogy viselkedek. Én mindig arra törekedtem, hogy a jégen vívjam ki a tiszteletet, az odaadásommal. Én nem az a típusú csapatkapitány voltam, aki ordít, parancsolgat az öltözőben. Volt olyan, hogy kiborultam, és ez hallatszott de ritkán. Az A betűs segédkapitányok segítettek a rendet fenntartani.
Galacon is ugyanígy kivívtam a tiszteletet a románok között is. Az öltözőben a többség székely volt és légiós, de a vezetők románok és így is nekem adták a C betűt. Értékelték, hogy abban a közegben is odatettem magam az edzéseken és a magánéletben sem voltam kicsapongó. Utána ismét itthon is megkaptam a csapatkapitányi tisztséget.
Kapitányként mindig jobban megviseltek a kudarcok, de az az öröm, amikor egy nagy siker után a kupát felemelheti az ember az minden problémát felejtet.
Azért erős váltás lehetett amikor Gyergyóból Csíkba kerültél, onnan Galacra, és ellenfélként kellett szembenézni a korábban neked szurkolókkal...
Elmondhatom, sosem éreztem ellenséges hangulatot velem szemben. Mindig próbáltam úgy játszani, hogy ilyenekre ne adjak okot. Csak a játékkal foglalkoztam, nem ütöttem vágtam, „csákányoltam” ahogy mondani szokás. Most is sok csíkszeredai szurkolóval vagyok nagyon jó, baráti kapcsolatban, és amikor ott játszottam, ugyancsak jó viszonyban voltam a gyergyóiakkal is. Azért is volt könnyű a hazatérés.
Sokáig meghatározó játékosa voltál a válogatottnak is, és kapitány ott is. Mit jelentett számodra válogatottnak lenni?
Nos az elején rengeteg tapasztalatszerzési lehetőséget, eljuthattam a világ számos tájára, ahová másként nem. Kétszer voltam U18-as világbajnokságon, háromszor U20-ason, majd jöttek a felnőtt vébék. Tom Skinner szövetségi kapitánysága idején fejlődtünk a legtöbbet, de aztán a szövetségnél történt válts után ő sem maradhatott, és visszaesés jött. Közben, amint említettem, megszülettek a gyerekeim, és úgy döntöttem, lemondom a válogatottságot,
Galacon élve nem hiányzott még egy hónap évente távol a családtól. Később aztán Julius Pénzes hívott vissza. Az utolsó vébém marad igazán emlékezetes, amikor teljesen esélytelenül indulva feljutottunk a Divizió 1/A-ba.
Az itthoni bajnokság kihúzódott, egyszer sem tudtunk itthon együtt edzeni, és úgy mentünk Észtországba. Azelőtt egy évvel még egy osztállyal lennebb játszott a válogatott, semmi nagy elvárás nem lehetett irántunk. Így teher nélkül játszhattunk. A nyitónapon nyertünk büntetőkkel a házigazda észtek ellen, majd jött egy olyan sorozat amit senki nem hitt volna. Sorban Japánt, Lengyelországot és Ukrajnát is legyőztük. Ezek ellen korábban többször is játszottam, és ritkán úsztuk meg 10 kapott gól alatt. Végül a hollandokat is felülmúltuk és feljutottunk.
Ezért sajnálom, hogy elmaradt az idei vébé, szerettem volna azon a szinten is játszani. Korábban az elitben, vagy annak közelében, a Divizió I/A -ban szereplő válogatottak ellen játszottam még különböző tornákon de világbajnokságon sosem. Ez már kimarad az életemből. Most már játékosként ezt nem érem el, nem is lehet tudni, mikor lesz újra vébé és nem érzem úgy, hogy fel tudnék készülni olyan szinten, ahogy az ott szükséges lenne.
Innentől már az edzői karrier következik számodra. Most kezdetben Szilassy Zoltán mellett...
Az tény, hogy már lassan készültem a váltásra, de ebben a formában hirtelen jött. Megsérültem, nem játszhattam, Zoli pedig a karantén miatt nem lehetett a csapattal így engem kértek, hogy ugorjak be helyette. Az volt az egyetlen kérés, hogy mindegy milyen eredménnyel, csak tudjuk le a meccseket a romániai bajnoki meccseket. Persze nem ilyen mentalitással játszott a csapat, a fiúk jól kezelték a helyzetet, és behúztuk az első négy meccset, majd a Galac ellen is nyertünk, és a második találkozón is megvolt az esélyünk.
Közben folyamatosan konzultáltam Zolival, láthattam, milyen munkát végez úgy is, hogy nem lehet a csapattal, és ő is láthatta, hogy én mit tudok hozzátenni. Így ő kért fel, hogy legyek a segédje.
Nem volt könnyű döntenem, de úgy látom, most ez a legjobb döntés. Amikor össze kellett csomagolnom a felszerelésemet - nem titkolom - kiesett a könny a szememből. Azonban most ez egy nagy lehetőség számomra. Úgy kezdhetem az edzői pályafutást, hogy egy kiválóan felkészült szakembertől tanulhatok, de úgy érzem, van annyi tapasztalatom, hogy már most is tudok segíteni a csapatnak. Segített a döntésben, hogy rajtam kívül is 8 hátvédünk van. Rengeteget kell tanulnom, egy polcnyi könyv és rengeteg más anyag várja, hogy nekikezdjek.
A kupameccsek után volt pár nap szünet, de jövő héten már a Sportklubbal csap össze a Gyergyói Hoki Klub.
Kellett nagyon ez a néhány nap pihenő, főleg azért, hogy fejeket kicsit kiszellőztethessék. Rengeteg volt a munka, a meccs az elmúlt hónapokban, és a szezon végéig ez az egyetlen, utolsó pihenő.
Csíkszereda következik, akikről tudjuk, hogy egy nagyon jó játékosokból álló komplex csapat. A Románia Kupán játszott két mérkőzésüket elemezve készülünk fel rájuk. Úgy tervezzük, hogy az első meccsen a saját játékunkra figyelünk, azt próbáljuk minél tökéletesebben megvalósítani. Az első mérkőzés tapasztalatait, tanulságait is felhasználva már speciálisan állítjuk össze a taktikát a második összecsapásra.
Ezt a beszélgetést tekinthetjük eddigi karriered összegzésének, de évzárónak is, hiszen az év utolsó napjai ezek. Milyen gondolatokkal zárod ezt az esztendőt, illetve a játékos pályafutásodat?
Nagyon sok embernek tartozok hálával, köszönettel. Meg sem próbálnám felsorolni név szerint őket. Szebb lett volna méltó módon köszönetet mondjak, nézők előtt búcsúzzak a játéktól, de erre ebben a zavaros évben nincs lehetőség. Majd talán lesz erre még alkalom valamilyen formában.
Itt is köszönetet mondok mindenkinek, aki segített a karrierem során, mindenkinek, akinek része volt az elért eredményekben. Külön köszönöm a közönségnek, szurkolóknak, akik velünk voltak vereségekben, és akikkel együtt ünnepelhettünk emlékezetes sikereket.
Várom, hogy újra velünk legyenek a lelátókon!